Wentzel Ferencné
Wentzel Ferencné unokái körében
1939. szeptember 2-án született Erdélyben, Maros megyében, Holtmaros községben Demeter Ilona és Demeter György második gyerekeként (nővére Juli, és húga Klári). A faluval szemben található Marosvécs, a Wass-grófok családi központja. Az erdélyi gyökerek, azon belül is a szülőföld földrajzi elhelyezkedése élete végéig kihatott gondolkodására. Szülei erdélyi magyar parasztpolgári családból származó emberek voltak. A kemény munka korán természetessé vált számára, és testvéreinek is.
A II. világháború az ő életüket is teljesen felforgatta. 1944-ben a közelgő front elől a magyar hatóságok a trianoni határok mögé telepítették a családot, de néhány hónap elteltével visszaszöktek az otthonukba. Holtmarosról 1945-ben el kellett menekülniük, amikor a román Vasgárdisták a gyerekek lefejezésével fenyegették meg az otthonukat elhagyni nem akaró szülőket.
Egy szekérnyi holmival érkeztek meg Magyarországra, ahol is Budakeszin kaptak két szobát. Az általános iskola első osztályát még Holtmaroson, a 2- 8. osztályt Budakeszin végezte el, majd Budapesten, a Budai Képzőben szerzett tanítói diplomát 1953-1957. között.
Édesapját kommunistaellenes és nemzeti nézeteinek hangoztatásáért 1956-ban deportálták a Szovjetunióba, a forradalom kitörése mentette meg, az őt is szállító vagont a forradalmi események hírére Csapon megállították, a vagonokat kinyitották, és onnan gyalog, szekéren, vonaton érkezett meg Budakeszire.
Sokszor kísérte el édesapját a Budakeszi környéki erdőkbe, ahol mellékállásként erdőirtást, bozótirtást végzett, és segített neki a kemény munkában. Nővére korán férjhez ment és elköltözött, húga jóval fiatalabb volt nála, anyja sokat betegeskedett, így a kenyérkeresetben és az otthoni munkában is a gyerekek közül rá hárult a fő teher.
Édesapját 1964-ben egy holtmarosi látogatás közben, szívelégtelenség következtében érte a halál, ott lett eltemetve, hazahozatalára sem anyagi, sem „közigazgatási” lehetőség nem volt. Édesanyja ekkor már súlyos szívbeteg volt, ő ápolta, és egy évre rá szintén meghalt. Ettől kezdve a nővér nevelte a húgát.
A képző elvégzése után Perbálra került, ahol tanítóként, majd tanárként dolgozott 1957 és 1997 között; magyart és rajzot tanított, de sokszor helyettesített földrajz és egyéb órákon is. A perbáli iskola volt az első és egyetlen munkahelye. Nagyon szeretett tanítani, és nagyon szerette a gyerekeket, ez az oka annak, hogy a tanítványai és azok szülei körében is népszerű, szeretett személy volt.
Már a kezdetekkor ráragadt az Ibi néni becenév, amely nyilván egy kis tévedésen alapult, hiszen a keresztneve Ilona volt, és nem Ibolya, de ez őt soha nem zavarta. Nem csak az órákon, de azokon kívül is sokat dolgozott a gyerekekért, az iskoláért. Rendszeresen korrepetált, szakköröket vezetett, tanulmányi versenyekre és kirándulásokra vitte a gyerekeket, felkészítette őket az iskolai és a községi ünnepségekre. Emellett a hetvenes években részt vett a Felnőttek Iskolája programban is, ahol a felnőtteket segítette a 8 általános osztály elvégzésében. Szinte mindig osztályfőnök volt, így a szülőkkel is szoros kapcsolatot ápolt. Gyakorlatilag három generációt tanított, ennek köszönhető, hogy a 2100-2200 lelkes falu lakóinak a többsége ismerte őt, vagy tudta, hogy kicsoda.
Perbálon ismerkedett meg férjével, aki perbáli sváb és tót szülők gyereke volt. 1966-ban házasodtak össze, és férje haláláig, 2004-ig éltek együtt. Fiuk, Ferenc 1967-ben született, egyetlen gyerekként. Az iskolai munkán kívül kivette a részét az otthoni és a háztáji munkában is, miközben anyakánt, feleségként és háziasszonyként is mindent megtett, hogy szerettei elégedettek és boldogok legyenek.
Élete végéig nagyon érdeklődő volt; folyamatosan olvasott, igyekezett minél többször eljutni valamelyik színházba. Figyelte a hazai és a külföldi híradásokat, a rendszerváltozás után rendszeresen politizált, és élt az új rendszer adta jogaival. Származása, neveltetése, élettapasztalata folytán jobboldali, nemzeti érzelmű személy volt csakúgy, mint a szűkebb környezetének a többsége.
Gondolatait gyakran írta le, írásai a perbáli újságban és még többször az erdélyi Szászrégenben, a szülőfalujához közeli kisvárosban megjelenő Szászrégeni naplóban is megjelentette, és írásait itthon és Erdélyben is többször méltatták. Nagyon szeretett utazni, bejárni Magyarországot, más országokat megismerni. Igyekezett többször is eljutni a szülőföldjére. A román kommunista diktatúra bukása után, amikor arra már normális körülmények között is lehetőség volt, ezek az utazások évente ismétlődtek.
Végig nagyon bölcsen, bátran viselkedett, ahogyan az életét is élte.
Sok örömet okozott családjának, szeretteinek, ismerőseinek, környezetének. Életében sok nehézség volt, de boldogan és bölcsen, példamutatóan élte le azt.
(Wentzel Ferencné 2015 októberében hunyt el. A Perbáli Hírmondó 2015 decemberi lapszámában jelent meg fia, Ferenc írása Ibi néni életútjáról.)
