2012: Műhelyek Tökről
“A most megnyíló kiállítás két Tökön élő művész tanítványainak munkáit mutatja be. De a két művészt, Martus Éva képgrafikust, festőművészt és Bangó Aliz keramikust nem csupán lakóhelye köti össze. Sokkal inkább az, hogy nem csupán alkotóművészek ők, hanem mesterek is.Hogy mi különbözteti meg az alkotót a mestertől? A mester, vagy akár így, nagy kezdőbetűvel: a Mester nem tartogatja magának féltékenyen megszerzett tudását, mestersége fortélyait, sem az őszinte, kíváncsi tekintetet, amivel a világot fürkészi, és amit megőriz minden igazi alkotó, legyen akárhány éves is. Nem húzza magához a kincset, mert belülről ismeri a Weöres Sándor által olyan szépen megfogalmazott igazságot: „Szórd szét kincseid, a világ leszel te magad!” Bangó Aliz és Martus Éva tudja ezt. De nem csupán tudja, hanem műveli is, két kézzel
szórja a kincset, csak győzzük kapkodni.
Martus Éva a Zikkzakk Műhely blogjában arról ír, mennyire fontos a gyerekek számára a sémákból való szabadulás, a saját belső világ kicsalogatása. Fontos ez bizony, hiszen mire elérjük az iskoláskort, bár általában nem tudunk róla, mégis mindannyian felruházkodunk saját, biztonságosnak tűnő, különbejáratú csigaházunkkal. Pedig a pszichológusok, gyermekpszichológusok régóta figyelmeztetnek: mennyire fontos a kisgyerekkorban még mindenki számára természetes, elmélyült tapicskolás a sárban, a porban. Hiába rémüldöznek a szülők, „Vigyázz, beteg leszel!” – bizony a lélek sérül, ha a felnőtt világ megakadályozza a boldog sarazást. A világhoz való viszonyt betegíti meg, ha azt tanítjuk a földről, a porról: „Fúj, piszkos!” Hiszen elidegenedünk az ilyesfajta szocializáció következtében saját anyagunktól, testünktől is.
Az Úristen is porral és sárral dolgozott, amikor az embert teremtette. Aztán lehelt lelket belé. Éva is ír erről: nem szabad félni az anyagtól, a szén, a kréta porol, az agyag sároz, de nem baj ez. Bangó Aliz sem véletlenül adta az agyagot, a gyógyító agyagot beteg emberek kezébe jópár évvel ezelőtt. Tudta, hogy az anyaggal való érintkezésen keresztül van visszatérés, hogy az agyag segít, nem csupán a beteg, de a hétköznapi monotóniát nehezen viselő gyereklelkeken is. Mert a gyerekek, akik délutánonként Aliz műhelyébe érkeznek, és kezükbe fogják az alakítható vörös vagy fehér agyagot, kigyúrják magukból a feszültséget, aztán formálása közben magukba merülnek, és a tevékenységben felszabaduló lelkük, örömük, képzeletük otthagyja nyomát a készülő tárgyakban.
És essék most szó a teremtésről, amiben minden alkotó – felnőtt és gyerek – képmás: képmása a Teremtőnek. Valódi műalkotás, azt hiszem, másképpen nem is jöhetne létre. Mert létrehozni valamit, ami azelőtt nem volt, maga a csoda. Gyerekként még mindannyian képesek vagyunk az alkotásra, de – művészetpszichológiai közhely – aztán az óvoda és az iskola megmutatja nekünk, hogy mit hogyan „kell”, mi a szabály – ahogy Martus Éva írja –, a rajzlap jobb felső sarkában ott kell lennie a citromsárga napocskának.
A most bemutatkozó két műhely mesterei azonban rendkívül nehéz feladatra vállalkoztak. Arra, hogy miközben az odajáró gyerekeknek megtanítja a csak alázattal elsajátítható eszköz-használatot, a technikák ismeretét, a szakmai tudást és szakkifejezéseket, megadja és meghagyja nekik a szabadság végtelen lehetőségét is. Higgyük el, nehéz feladat ez, olyan nehéz, mint a mesebeli okos lány feladata volt: “legyen is rajtad ruha meg ne is, köszönj is meg ne is, hozz ajándékot meg ne is”.
Egyszer láttam egy kislány rajzát. A rajz jobb felső sarkában hét-ágra sütött az a bizonyos napocska. Csakhogy koromfeketén. Micsoda bátorság volt ez, milyen merész szembeszegülés az „így kell” szűkös rácsaival. És mennyi mindent elárult ez a fekete szín a kislány lelkiállapotáról. Nézzük nyitott szívvel, az itt látható alkotásokat, nézzünk kíváncsian a színek és formák mögé!…”
(Molnár Krisztina Rita Telkin élő költőnő megnyitó beszéde.)
