2012 július: Részletek – természetfotó kiállítás
„Dr. Horváth Balázs 1971-ben született a Győr-Moson-Sopron megyei Mosonmagyaróváron. A fényképezéssel középiskolás korában ismerkedett meg, jópár évvel azután, hogy természet iránti érdeklődése kialakult. A fényképezés kezdetben jó alternatívának tűnt a kisállatok ‘tartósítására’. Hiszen a fényképezés olyan információrögzítési mód, amely alig zavarja meg az életét annak, aki az érdeklődés tárgya – ellentétben a rovarászok és egyéb kisállatgyűjtők módszereivel, amelyeket az állat ritkán él túl. Többek között ez a felismerés vonzotta tovább a makrofényképezés felé, és tántorította el attól, hogy hivatásának az entomológiát válassza.
A fényképezést biológia-kémia szakos tanárként, majd környezetvédelmi felügyelőként is folytatta, aminek megkoronázásaképpen 2010-ben több száz saját képpel illusztrált kötete jelent meg “A közelség varázsa” címmel.
Jelenleg a győri Széchenyi István Egyetem Környezetmérnöki tanszékének docense, ahol főleg környezetmérnök hallgatóknak oktat biológia, ökológia, környezet-és természetvédelem stb. tárgyakat.
A komoly természetfotográfusok legtöbbje idővel a védett különlegességek felé orientálódik, esetleg külföldi fotószafarikon készített felvételekkel gazdagítja gyűjteményét. A rangos pályázatok zsűrijének figyelmét is olyan képek keltik fel, amelyek vagy életükért küzdő állatok zsákmánnyá válásának döntő ezredmásodperceit örökítik meg, vagy valami más, de mindenképpen páratlanul látványos akciót tárnak a közönség elé. Nem véletlenül. A díjazott képek ámulatba ejtőek, és alkotóikat elismerés illeti. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a tévén, az interneten, az újságokban, az utcai hirdetéseken kiválóbbnál kiválóbb fotók százaival találkozunk naponta. Elsőosztályú képek garmadáját nyomják az arcunkba, ha akarjuk, ha nem. Egy ilyen világban már tényleg csak a leglátványosabb elég jó, vagy még az sem. Az ezen a kiállításon bemutatott képekben nincsen semmi látványos, egzotikus vagy hátborzongató. Ha mégis lenne bennük valami különleges (de nincs), akkor talán az lenne, hogy hétköznapiak. Hétköznapi lények hétköznapi életének pillanatai. De mik is ezek a „lények”? Idegesítő bogarak, kellemetlen vérszívók, makacs gyomok, allergiát okozó virágok?
Mióta meglehetős biztonsággal ismerjük az élet történetét – és az evolúció tényét művelt társaságban már nem illik vitatni -, tudjuk, hogy a többi élőlény az unokatestvérünk. És ez a kijelentés szó szerint értendő. Szüleinket és nagyszüleinket majdnem mind ismerjük, de a dédeket legtöbben már csak fényképről. Még kevesebbeknek adatott meg, hogy ükszüleikkel találkozhassanak, ráadásul az ő kinézetükről még támpont se nagyon maradt.
Ön milyennek képzeli az – öttel ezelőtti generációt képviselő – szépszüleit? És a 175 millió generációval ezelőtt élt szépapját? Napbarnította arcú, szakállas öregembernek lóháton, ostorral a kezében? Ha lenne róla kép, aligha tenné büszkén a családi fotóalbumba, lévén, hogy az Ön 175 milliomodik szépapja – kétéltű volt. 300 milliomodik szépapja pedig hasonló ízeltlábú lehetett azokhoz, amilyenek itt a képek nagy részén láthatók. Ebből az is következik, hogy a békák 175 milliomodik, az ízeltlábúak 300 milliomodik unokatestvéreink. Túl hosszú leszármazás ahhoz, hogy tartsuk a rokonságot, de csak ennyi a különbség azokhoz az unokatestvéreikhez képest, akikkel talán együtt jöttek most kiállításra. Sokan rögtön ellene vetik, hogy no de az embernek van lelke, az állatoknak nincs. Lehet. De ennek ugyanannyi köze van a lény elpusztíthatóságához, mint amekkora az indiánok kipusztításánál annak volt, hogy vannak-e könyvtáraik, építenek-e vasutat. Teljesen lényegtelen, hogy ki épít vasutat és kinek van lelke. Ha el akarunk pusztítani valamit, a releváns kérdés az lenne, hogy az illető lény képes-e azt érezni és az ellenkezőjét akarni (és mellesleg a rokonunk-e).
Nincs okunk azt feltételezni, hogy a többi állatfaj, főleg a gerincesek, sorsuk rosszabbra fordulásakor ne ugyanazt éreznék, amit mi, és ne félnének ugyanúgy, ahogy mi. Nem olyan régen a vezető amerikai államférfiak között széles körű egyetértés volt abban, hogy a fehér ember fejlettebb életformát képvisel, s ennélfogva joga van elvenni az indiánok földjeit. Ma ugyanezzel az indoklással foglaljuk el a többi – ki tudja, hány millió – faj utolsó élőhelyeit. Az erkölcsi alapunk ehhez ma ugyanúgy hiányzik, mint annak idején, és ez ma ugyanúgy nem zavar senkit, ahogy annak idején. Sőt, a lélek hiánya plusz gondot kellene, hogy okozzon a katolikus tanításban hívőknek, hiszen ha ez igaz, akkor a kezeik között sínylődő többi faj még a túlvilági élet reményével sem vigasztalódhat. Nekik csak az evilág jutott osztályrészül, amit a boldog túlvilág fejlett erkölcsű várományosai habozás nélkül elvesznek vagy nyomorúságossá tesznek csak azért, hogy ők már itt egy kicsit jobban szórakozzanak. Mégis, a tanítás szerint a többi állatfaj egyedeivel bármit csinálhat az ember anélkül, hogy paradicsomba jutásán különösebben aggódnia kellene. A nem-ember állatfajokkal való bánásmód ezért csalhatatlan fokmérője az ember kalmármentalitásának. Az eddigi tapasztalatok nem túl szívderítőek.
A Tisztelt Látogató az elmúlt tizenöt év felvételeiből láthat válogatást. A kiállított képek legtöbbje makrofelvétel, ami azt jelenti, hogy elkészítésükkor a tárgynak az objektív által a filmre vetített képe nagyobb volt, mint a tárgy a valóságban. Ennek a nagyítástartománynak megvannak a maga nehézségei, amit jobbára csak az tud, aki maga is dolgozott benne.
Egy kiállításon mindig felmerül, hogy a kiállított dolgok megalkotása művészet-e. A fényképezéssel kapcsolatban talán a hollywoodi sztárok keresett fotóművésze, Szipál Márton véleménye lehet mérvadó, aki szerint ha valaki látja és átviszi a képre a geometriát, akkor az művész, ha nem, akkor nem.”
(A Részletek című kiállítás megnyitó beszéde.)
