Széchenyi 2020
Széchenyi 2020

Helytörténeti kiállítótér

A helytörténeti kiállítás 2008-ban nyitotta meg kapuit a plébánia épületében. Az épületrész felújítását Perbál Község Önkormányzata, a Champignon Union Kft. és a Német Kisebbségi Önkormányzat támogatta anyagilag. 

A községet bemutató kiállítás tablókon és közadakozásból létrejött gyűjteményén keresztül mutatja be Perbál történetét, betekintést engedve őseink mindennapjaiba is. Használati tárgyak, berendezések és ruhaneműk mellett minden évben a Perbáli Búcsú rendezvényeihez kötődve időszakos kiállítással is várja az érdeklődőket.
A kiállítás megtekinthető munkanapokon, érdeklődni a Polgármesteri Hivatalban, a plébániával szemközt lehet.

Álladó és időszaki kiállítások

  • 2008: Helytörténeti kiállítás megnyitója
  • 2009: Mesterségek Perbálon – helytörténeti témájú kiállítás
  • 2010: Negatívra mentett múlt – Perbál ahogyan Pregitzer Mátyás képekben megörökítette. (Fotós hagyatékát feldolgozta: Fejér János és Kúti Mária)
  • 2011: Színről színre – kiállítás Bodnár Enikő és Bodnár Ervin munkáiból
  • 2012. február: „Több van mi összeköt” – Ma is élő viseletek a Zsámbéki-medencében
  • 2012 március: Műhelyek Tökről – Bangó Aliz és Martus Éva tanítványainak kiállítása
  • 2012 július: Részletek – dr. Horváth Balázs természetfotós kiállítása
  • 2013: Dolgos hétköznapok, jókedvű ünnepek – kiállítás Dobrovitz Rita munkáiból
  • 2014: Retro kiállítás – tematikus kiállítás az ’50-’60-’70-’80-as évek jellegzetes tárgyi emlékeiből, Kovács István fotós kiállítása
  • 2015: „Lakótelep40” – tematikus kiállítás a perbáli Lakótelep megépülésének 40. évfordulója alkalmából
  • 2016: Helyiérték – Művészeti barangolás a Zsámbéki-medencében
  • 2017: Az óvoda és az iskola történetét bemutató helytörténeti kiállítás
  • 2018: Tér/kép kiállítás – Schwarz Gyula térképei és Blaskó Tibor fotói
  • 2018 november: Sötét virágzás – Mattiassichné Kocsis Erika kiállítása
  • 2019: Velünk élő történelem – Részletek a Szt. Anna templom és plébánia történetéből

2008: Helytörténeti kiállítás megnyitója

A kiállítás megnyitóján

A kiállítótér megnyitóján

2008. július 25-én, a Búcsú programjaihoz kapcsolódva nyílt meg ünnepélyesen a Helytörténeti kiállítás a plébánián.

Harkai Gábor emlékeztette az egybegyűlteket arra, hogy közel egy éve hunyt el tragikus hirtelenséggel Péter atya, ami mint fogalmazott „még ma is bánattal tölti el szívünket”. Majd hozzátette: örömére szolgál viszont, hogy méltó helyre került mindaz, „amit őseink alkottak és mi megőriztünk”.

Lévai Rita képviselő, a Kulturális, Oktatási és Sportbizottság tagja a kiállítás létrehozói nevében megköszönte a képviselő-testületnek, a Német Nemzetiségi Önkormányzatnak és a Champignon Union Kft-nek az anyagi és erkölcsi támogatást, amellyel hozzájárultak az épületrész felújításához.

Elmondta, hogy a létrehozók nem egy álló kiállítást kívánnak megvalósítani, hanem egy olyan élő, közösségi programokra is alkalmas helyet akarnak teremteni, ahol a múlt és a jelen találkozik.

A megnyitó egy megkezdett út első, „látványos” állomása, melyet remélhetőleg minél több követ majd.
Lévai Rita köszönetet mondott mindazoknak, akik tárgyaik felajánlásával hozzájárultak a kiállítás sikeréhez.

(A cikk a Perbáli Hírmondó 2008. júliusi számában jelent meg.)

kiallitas

Mesterségek Perbálon

2009: Mesterségek Perbálon

„Perbálon Búcsútól Búcsúig tart az időszámítás” – szól a helyi, kissé önironikus mondás. Még nem is olyan régen a Búcsú előtt meszelték a házakat, seperték a portákat, csinosították az utcákat.

Ma sincs ez másként, hiszen ez idő tájt bolydul fel a község, ilyenkor mindenki szívesebben tesz Perbálért. Az idei évben a Búcsú új helyszínéül szolgáló plébániát és a hozzá tartozó kertet csinosította sok lelkes itt élő.

A tavalyi Szent Anna-napi Búcsú alkalmával helytörténeti kiállítás nyílt a perbáli katolikus plébánián. A 2007-ben Sipos Péter – Perbál előző plébánosa – váratlan halála miatt megüresedő plébániára Harkai Gábor lakás céljából nem tartott igényt, hiszen ő ekkor már Budajenőn lakott, miközben Telkin és Pátyon is ő látta el a papi szolgálatot. Az egyházközség fontosnak tartotta a műemléképület megóvását, ill. közösségi célú hasznosítását. Perbál Község Önkormányzata és a Német Nemzetiségi Önkormányzat pedig évek óta méltó helyet keresett egy, már korábban az iskola napközijében bemutatott helytörténeti anyagnak, melyet folyamatosan bővíteni, gazdagítani kívántak. Az épület felújítási munkálatai során tavaly egy kisebb helyiséget alakítottak ki erre a célra, melyet idén két másik – egy nagyobb és egy kisebb – terem követett.

A tavalyi megnyitó látványos állomása volt egy megkezdett útnak, melyet 1967-ben kezdett Molnár Zoltán Perbál krónikájának lejegyzésével, tárgyak és képek gyűjtésével. Használati tárgyak, ruhák, hangszerek és gazdag képanyag gyűlt össze 2008-ban. A létrehozók pedig már ekkor elhatározták, hogy idén a perbáli mesterségeket helyezik a figyelem középpontjába.

Az idei „Mesterségek Perbálon” című kiállításon megtekinthetők a Steiner-család vegyesboltjának berendezési tárgyai, Lack Antal borbélyüzletének és feleségének, a falu bábájának felszerelése. Láthatóak Gere József ács, Wentzel Lőrinc bognár, Mayer József asztalos, Kovács Ferenc és Zink Ferenc kovács eszközei, valamint cipész, bádogos és földműves szerszámok is szerepelnek a kiállított tárgyak között.

Bakai Anikó, a Helytörténeti Kör nevében, a megnyitó során így beszélt: „Jelenlegi kiállításunk célja, hogy a falu leírt történelme mellett bemutassuk azokat a foglalkozásokat, munkaeszközöket, bútorokat, ruhákat, amelyek elődeink mindennapi életéhez tartoztak. Ma is tisztelettel és megbecsüléssel kell adóznunk a különböző szakmák itt élt képviselőinek.”

Miközben a Helytörténeti Kör kiállítása középpontjába a mesterségeket állította, addig ifj. Klinger József építőipari vállalkozó és emberei, a régi kőműves mesterek nyomdokán haladva, az elmúlt években helyreállították a Plébániakertet határoló romos kőfalat, amelyen az idei Búcsú előtt a Hősök tere felé kaput nyitottak és a kertben található, évtizedekkel ezelőtt betemetett kutat is újjáépítették.
Ifj. Klinger Józsefnek bőven akad elfoglaltsága: büszke három gyermekes édesapa (Hanna négy éves, Lara két és fél, Tamás hat hónapos, felesége öt hónapos várandós). Mint mondja, gyermekként szoros kötődése volt az Egyházközséghez, most pedig szívesen ajánlja fel – már nem először – ingyenes munkáját a Plébánia javára. „Úgy érzem így megmarad a kezem nyoma itt, Perbálon” – teszi hozzá.
József szabadidejében postagalambokkal foglalkozik; jelenleg ötven felkészített fiatal galambbal készül egy szeptember eleji, St. Pöltenből induló versenyre. Ezen kívül Kanári-szigeteki fogókutyákat tenyészt, melyek a család és a ház biztonsága felett őrködnek.

Az idei Búcsú alkalmából minden idelátogató megtapasztalhatta a Plébániakert kedvező adottságait, amely egyaránt ad lehetőséget szabadtéri program lebonyolítására és kiállítás megrendezésére. Az Egyházközség jelenleg egy játszótér kialakításán munkálkodik, amely minden perbáli család számára nyitott lenne.

Az utóbbi időben sokat hallunk egy bizonyos világválság nevű jelenség elterjedéséről, széles körben terjed a rosszkedv és a passzivitás, sokan szívesen zárkóznak be családjuk körébe. Itt Perbálon néhányan mégis úgy gondolják, hogy érdemes a közösségért önzetlenül, mások örömére tenni.
A perbáli időszámítás pedig új évadba érkezett, amelybe átmentettek múltat, reményt és álmokat, amelyből közös jövőnk épülhet.

(A cikk megjelent a Budakörnyéki Iránytű 2009. szeptemberi számában.)

2011: Színről-színre – kiállítás Bodnár Enikő és Bodnár Ervin munkáiból

Színről színre

Színről-színre

„Kissé zavarban vagyok, hogy engem ért a megtiszteltetés, nyissam meg ezt a kiállítást! Én, az idegen mutatok be két olyan fiatalt, akiket Önök születésüktől fogva ismernek, szeretnek, figyelemmel kísérik, pár- és pályaválasztásukat, fejlődésüket fizikai, és szellemi értelemben egyaránt. Hadd legyen hát kalauzuk ez a kiállítás, én pedig próbálom kicsit idegenvezetőként felvillantani azt a már nem is rövid utat, amit az otthontól távol, idegenben, a főiskolákon, a szakmában elértek! Ismerjék meg személyiségüknek ezt az oldalát is!

A hasonló iskolák során kialakult közös vizuális nyelv a testvériségen túl, egyfajta együtt gondolkozást, stílusazonosságot is teremtett. Itt, a plébánia otthonos falai között, a két életmű szűk válogatásából is rögtön szembe tűnnek a párhuzamosságok, a hasonló stiláris megoldások. A művészet, a design, a tervezés, melyeknek mindketten elhivatott művelői, mégis eltérő módon engedte magához közel őket.

Még ma is emlékszünk Enikő fényes indulására a főiskolán, és nagyon ütős diplomamunkájára. Azután a másik főiskola, a nyomában kialakuló pályakép, a színház sokoldalú színes világa, amely teret enged érzelemgazdag, ezerféle módon megnyilvánuló intellektusának. Bátor kísérletező kedve, az elődök ismerete, tisztelete mellett teremt érzékeny, új atmoszférát egy-egy előadáshoz.

Ervin nehezebben indult, ugyan nem a pályán, ott ment minden, csak a főiskola kapuját volt nehéz áttörni, de kitartása, elhivatottsága már grafikusként elért sikerei ellenére is iskolapadba ültette. Két tablón Önök is láthatják a sikeres felvételire vitt rajzokat, grafikákat. Már ezeken is, de a későbbi munkákon még inkább tetten érhető Ervin groteszk látásmódja. Ajánlom, feltétlenül nézzék végig a monitoron a többi munka között látható diploma filmet, amit ma is érvényes humora, retrós formai megoldásai tesznek emlékezetessé. A kivetítőn sorakoznak grafikai munkái, – nagyvonalú, korrekt megoldások – köztük is felvillan groteszk humorra fogékony látásmódja.
Ervin, mint animációs tervező végzett 2002 –ben az Iparművészet Főiskolán, de grafikusként dolgozott. Innét a kettősség, a falon kiállított munkák inkább az animációhoz kötődnek, egy-két figura terv, egy-egy filmterv. A képernyőn pedig az alkalmazott grafikák. Sajnos sok elkészült munkának nyoma veszett, így a falakról is hiányoznak filmek, és egy elkészült portfólió.

A kiállítás címét – Színről-színre -, nagyon találóan választotta Enikő, hiszen számtalan megközelítésre, értelmezésre ad módot. Ugyan a két szó ilyen kontextusa, a mi kultúrkörünkben, elsősorban Pál apostol Szeretet himnuszát jelenti. Sokunkban emlékezetes nyomokat hagyott Bergman és Tarkovszkij filmnyelvi értelmezése is. Bergman mondja egy helyütt, Tükör által homályosan című filmjében „Nem tudhatjuk, hogy a szeretet bizonyítéka-e Isten létének, vagy a szeretet maga az Isten” A teljesebb idézet Pál apostoltól „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre, most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem.”

Ebben a szövegkörnyezetben, több egyszerű, profán magyarázat is kínálkozik. Az első, a kapcsolat a munkák és a színház a film világa között. Azután itt fontos a felismerése annak, hogy ismereteink mindig közvetettek, az értelmezés mindenkori szubjektuma. Pál apostol levelének szintén sokat idézett kezdő sorai Ervin tragikus távozása, Enikő megtartó szeretete miatt még nagyon ide kívánkozó, gondolat: „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom…”

(Szalontai Éva beszéde a Színről-színre című kiállítás megnyitóján)

2012. Február: „Több van mi összeköt” – Ma is élő viseletek a Zsámbéki-medencében
Viseletkiállítás nyílt a Plébánián

A Zsámbéki-medencében még ma is élő viseleteket mutatott be az a vándorkiállítás, amely február 25-én nyílt a plébánián a Helytörténeti Kör szervezésében. Négy éve a Plébánia egyik helyiségében kapott helyet a Helytörténeti Kör gyűjteménye, valamint rendszeresen időszaki kiállítások is nyíltak itt.

Idén először egy vándorkiállítást tekinthettek meg az érdeklődők „Több van mi összeköt…” – Ma is élő viseletek a Zsámbéki-medencéből címmel. Ezt a közel negyven darabból álló anyagot Csepilek Istvánné, a Zsámbéki Erdélyi Baráti Kör vezetője gyűjtötte össze a Zsámbéki-medence több településéről.

A kiállítást Szigetiné Dr. Tóth Judit néprajzkutató, a Szentendrei Ferenczy Múzeum munkatársa nyitotta meg, aki kiemelte: a Zsámbéki-medencében kevés hasonló jellegű gyűjtés van.

A néprajzkutató tapasztalata szerint az ilyen kiállítások hatására mindenki jobban megbecsüli az otthonában-környezetében fellelhető régi tárgyakat, esetleg megőrzésre átadja gyűjteményeknek vagy múzeumoknak. Az is megfigyelhető – tette hozzá Szigetiné Dr. Tóth Judit -, hogy egyre többen előveszik a régi öltözeteket vagy varratnak ezek mintájára újat.

Szép példája volt ennek a megnyitón, hogy a perbáli Kis-forrás Német Nemzetiségi Általános Iskola műsort adó diákjai népviseletben érkeztek.

(A cikk megjelent a Perbáli Hírmondó 2012. áprilisi számában.)

2012. március: Műhelyek Tökről

Műhelyek Tökről

Műhelyek Tökről

„A most megnyíló kiállítás két Tökön élő művész tanítványainak munkáit mutatja be. De a két művészt, Martus Éva képgrafikust, festőművészt és Bangó Aliz keramikust nem csupán lakóhelye köti össze. Sokkal inkább az, hogy nem csupán alkotóművészek ők, hanem mesterek is.

Hogy mi különbözteti meg az alkotót a mestertől? A mester, vagy akár így, nagy kezdőbetűvel: a Mester nem tartogatja magának féltékenyen megszerzett tudását, mestersége fortélyait, sem az őszinte, kíváncsi tekintetet, amivel a világot
fürkészi, és amit megőriz minden igazi alkotó, legyen akárhány éves is. Nem húzza magához a kincset, mert belülről ismeri a Weöres Sándor által olyan szépen megfogalmazott igazságot: „Szórd szét kincseid, a világ leszel te magad!” Bangó Aliz és Martus Éva tudja ezt. De nem csupán tudja, hanem műveli is, két kézzel
szórja a kincset, csak győzzük kapkodni.

Martus Éva a Zikkzakk Műhely blogjában arról ír, mennyire fontos a gyerekek számára a sémákból való szabadulás, a saját belső világ kicsalogatása. Fontos ez bizony, hiszen mire elérjük az iskoláskort, bár általában nem tudunk róla, mégis mindannyian felruházkodunk saját, biztonságosnak tűnő, különbejáratú csigaházunkkal. Pedig a pszichológusok, gyermekpszichológusok régóta figyelmeztetnek: mennyire fontos a kisgyerekkorban még mindenki számára természetes, elmélyült tapicskolás a sárban, a porban. Hiába rémüldöznek a szülők, „Vigyázz, beteg leszel!” – bizony a lélek sérül, ha a felnőtt világ megakadályozza a boldog sarazást. A világhoz való viszonyt betegíti meg, ha azt tanítjuk a földről, a porról: „Fúj, piszkos!” Hiszen elidegenedünk az ilyesfajta szocializáció következtében saját anyagunktól, testünktől is.

Az Úristen is porral és sárral dolgozott, amikor az embert teremtette. Aztán lehelt lelket belé. Éva is ír erről: nem szabad félni az anyagtól, a szén, a kréta porol, az agyag sároz, de nem baj ez. Bangó Aliz sem véletlenül adta az agyagot, a gyógyító agyagot beteg emberek kezébe jópár évvel ezelőtt. Tudta, hogy az anyaggal való érintkezésen keresztül van visszatérés, hogy az agyag segít, nem csupán a beteg, de a hétköznapi monotóniát nehezen viselő gyereklelkeken is. Mert a gyerekek, akik délutánonként Aliz műhelyébe érkeznek, és kezükbe fogják az alakítható vörös vagy fehér agyagot, kigyúrják magukból a feszültséget, aztán formálása közben magukba merülnek, és a tevékenységben felszabaduló lelkük, örömük, képzeletük otthagyja nyomát a készülő tárgyakban.

És essék most szó a teremtésről, amiben minden alkotó – felnőtt és gyerek – képmás: képmása a Teremtőnek. Valódi műalkotás, azt hiszem, másképpen nem is jöhetne létre. Mert létrehozni valamit, ami azelőtt nem volt, maga a csoda. Gyerekként még mindannyian képesek vagyunk az alkotásra, de – művészetpszichológiai közhely – aztán az óvoda és az iskola megmutatja nekünk, hogy mit hogyan „kell”, mi a szabály – ahogy Martus Éva írja –, a rajzlap jobb felső sarkában ott kell lennie a citromsárga napocskának.

A most bemutatkozó két műhely mesterei azonban rendkívül nehéz feladatra vállalkoztak. Arra, hogy miközben az odajáró gyerekeknek megtanítja a csak alázattal elsajátítható eszköz-használatot, a technikák ismeretét, a szakmai tudást és szakkifejezéseket, megadja és meghagyja nekik a szabadság végtelen lehetőségét is. Higgyük el, nehéz feladat ez, olyan nehéz, mint a mesebeli okos lány feladata volt: „legyen is rajtad ruha meg ne is, köszönj is meg ne is, hozz ajándékot meg ne is”.

Egyszer láttam egy kislány rajzát. A rajz jobb felső sarkában hét-ágra sütött az a bizonyos napocska. Csakhogy koromfeketén. Micsoda bátorság volt ez, milyen merész szembeszegülés az „így kell” szűkös rácsaival. És mennyi mindent elárult ez a fekete szín a kislány lelkiállapotáról. Nézzük nyitott szívvel, az itt látható alkotásokat, nézzünk kíváncsian a színek és formák mögé!…”

(Molnár Krisztina Rita Telkin élő költőnő megnyitó beszéde)

2012. július: Részletek – természetfotó-kiállítás

Részletek  Természetfotó kiállítás

Részletek
Természetfotó-kiállítás

„Dr. Horváth Balázs 1971-ben született a Győr-Moson-Sopron megyei Mosonmagyaróváron. A fényképezéssel középiskolás korában ismerkedett meg, jópár évvel azután, hogy természet iránti érdeklődése kialakult. A fényképezés kezdetben jó alternatívának tűnt a kisállatok ‘tartósítására’. Hiszen a fényképezés olyan információrögzítési mód, amely alig zavarja meg az életét annak, aki az érdeklődés tárgya – ellentétben a rovarászok és egyéb kisállatgyűjtők módszereivel, amelyeket az állat ritkán él túl. Többek között ez a felismerés vonzotta tovább a makrofényképezés felé, és tántorította el attól, hogy hivatásának az entomológiát válassza. 

A fényképezést biológia-kémia szakos tanárként, majd környezetvédelmi felügyelőként is folytatta, aminek megkoronázásaképpen 2010-ben több száz saját képpel illusztrált kötete jelent meg „A közelség varázsa” címmel.

Jelenleg a győri Széchenyi István Egyetem Környezetmérnöki tanszékének docense, ahol főleg környezetmérnök hallgatóknak oktat biológia, ökológia, környezet-és természetvédelem stb. tárgyakat.  

A komoly természetfotográfusok legtöbbje idővel a védett különlegességek felé orientálódik, esetleg külföldi fotószafarikon készített felvételekkel gazdagítja gyűjteményét. A rangos pályázatok zsűrijének figyelmét is olyan képek keltik fel, amelyek vagy életükért küzdő állatok zsákmánnyá válásának döntő ezredmásodperceit örökítik meg, vagy valami más, de mindenképpen páratlanul látványos akciót tárnak a közönség elé. Nem véletlenül. A díjazott képek ámulatba ejtőek, és alkotóikat elismerés illeti. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a tévén, az interneten, az újságokban, az utcai hirdetéseken kiválóbbnál kiválóbb fotók százaival találkozunk naponta. Elsőosztályú képek garmadáját nyomják az arcunkba, ha akarjuk, ha nem. Egy ilyen világban már tényleg csak a leglátványosabb elég jó, vagy még az sem. Az ezen a kiállításon bemutatott képekben nincsen semmi látványos, egzotikus vagy hátborzongató. Ha mégis lenne bennük valami különleges (de nincs), akkor talán az lenne, hogy hétköznapiak. Hétköznapi lények hétköznapi életének pillanatai. De mik is ezek a „lények”? Idegesítő bogarak, kellemetlen vérszívók, makacs gyomok, allergiát okozó virágok?

Mióta meglehetős biztonsággal ismerjük az élet történetét – és az evolúció tényét művelt társaságban már nem illik vitatni -, tudjuk, hogy a többi élőlény az unokatestvérünk. És ez a kijelentés szó szerint értendő. Szüleinket és nagyszüleinket majdnem mind ismerjük, de a dédeket legtöbben már csak fényképről. Még kevesebbeknek adatott meg, hogy ükszüleikkel találkozhassanak, ráadásul az ő kinézetükről még támpont se nagyon maradt.

Ön milyennek képzeli az – öttel ezelőtti generációt képviselő – szépszüleit? És a 175 millió generációval ezelőtt élt szépapját? Napbarnította arcú, szakállas öregembernek lóháton, ostorral a kezében? Ha lenne róla kép, aligha tenné büszkén a családi fotóalbumba, lévén, hogy az Ön 175 milliomodik szépapja – kétéltű volt. 300 milliomodik szépapja pedig hasonló ízeltlábú lehetett azokhoz, amilyenek itt a képek nagy részén láthatók. Ebből az is következik, hogy a békák 175 milliomodik, az ízeltlábúak 300 milliomodik unokatestvéreink. Túl hosszú leszármazás ahhoz, hogy tartsuk a rokonságot, de csak ennyi a különbség azokhoz az unokatestvéreikhez képest, akikkel talán együtt jöttek most kiállításra. Sokan rögtön ellene vetik, hogy no de az embernek van lelke, az állatoknak nincs. Lehet. De ennek ugyanannyi köze van a lény elpusztíthatóságához, mint amekkora az indiánok kipusztításánál annak volt, hogy vannak-e könyvtáraik, építenek-e vasutat. Teljesen lényegtelen, hogy ki épít vasutat és kinek van lelke. Ha el akarunk pusztítani valamit, a releváns kérdés az lenne, hogy az illető lény képes-e azt érezni és az ellenkezőjét akarni (és mellesleg a rokonunk-e).

Nincs okunk azt feltételezni, hogy a többi állatfaj, főleg a gerincesek, sorsuk rosszabbra fordulásakor ne ugyanazt éreznék, amit mi, és ne félnének ugyanúgy, ahogy mi. Nem olyan régen a vezető amerikai államférfiak között széles körű egyetértés volt abban, hogy a fehér ember fejlettebb életformát képvisel, s ennélfogva joga van elvenni az indiánok földjeit. Ma ugyanezzel az indoklással foglaljuk el a többi – ki tudja, hány millió – faj utolsó élőhelyeit. Az erkölcsi alapunk ehhez ma ugyanúgy hiányzik, mint annak idején, és ez ma ugyanúgy nem zavar senkit, ahogy annak idején. Sőt, a lélek hiánya plusz gondot kellene, hogy okozzon a katolikus tanításban hívőknek, hiszen ha ez igaz, akkor a kezeik között sínylődő többi faj még a túlvilági élet reményével sem vigasztalódhat. Nekik csak az evilág jutott osztályrészül, amit a boldog túlvilág fejlett erkölcsű várományosai habozás nélkül elvesznek vagy nyomorúságossá tesznek csak azért, hogy ők már itt egy kicsit jobban szórakozzanak. Mégis, a tanítás szerint a többi állatfaj egyedeivel bármit csinálhat az ember anélkül, hogy paradicsomba jutásán különösebben aggódnia kellene. A nem-ember állatfajokkal való bánásmód ezért csalhatatlan fokmérője az ember kalmármentalitásának. Az eddigi tapasztalatok nem túl szívderítőek.

A Tisztelt Látogató az elmúlt tizenöt év felvételeiből láthat válogatást. A kiállított képek legtöbbje makrofelvétel, ami azt jelenti, hogy elkészítésükkor a tárgynak az objektív által a filmre vetített képe nagyobb volt, mint a tárgy a valóságban. Ennek a nagyítástartománynak megvannak a maga nehézségei, amit jobbára csak az tud, aki maga is dolgozott benne.

Egy kiállításon mindig felmerül, hogy a kiállított dolgok megalkotása művészet-e. A fényképezéssel kapcsolatban talán a hollywoodi sztárok keresett fotóművésze, Szipál Márton véleménye lehet mérvadó, aki szerint ha valaki látja és átviszi a képre a geometriát, akkor az művész, ha nem, akkor nem.

(A Részletek című kiállítás megnyitó beszéde)

2013: Dolgos hétköznapok, jókedvű ünnepek
„Mert alkotni öröm” – kiállítás Dobrovitz Rita munkáiból

"Mert alkotni öröm"

„Mert alkotni öröm”

Az idei Búcsú szombatján a Helytörténeti Kör szervezésében kiállítás nyílt Dobrovitz Rita alkotásaiból „Dolgos hétköznapok, jókedvű ünnepek” címmel.

Rita kozmetikusként dolgozik; anyai és háziasszonyi teendői mellett szabadidejében kézimunkázik, gyöngyöt fűz. Mint mondja, ez az időtöltés számára kikapcsolódás. „Amikor egy munkát elkezdek az szépen lassan alakul a kezeim alatt. És amikor elkészül elgyönyörködöm… Mert alkotni öröm!” – vallja. 

A hétvégén Búcsú volt a falunkban, sok nagyszerű programmal. Az egyik közülük egy csodálatos kiállítás: Dobrovitz Rita munkáiból. Aki szabadidejét nem felesleges butaságokkal, hanem kézimunkázással tölti. Szemet, szívet gyönyörködtető gyöngyből készült ékszerek, az ünnepekre való készülődés tárgyai, és varrott, szebbnél szebb gobelinek alkották ezt a kiállítást. Rita minden látogatónak bebizonyította, hogy az elkészült „remekművek”, az önkifejezés öröme, a sikerélmény nemcsak a készítőt gyönyörködteti, hanem bennünket is!

Aki őt ismeri, tudja, Rita milyen nagyszerű kozmetikus, kiváló feleség, kétgyermekes édesanya, igazi kerékpáros sportember már bizonyított eredményekkel!

A kiállítást megnyitó szép mondatok, a kedves, gyönyörűen éneklő citerás lányok, valamint a forróságot enyhítő házi készítésű szörpök, pogácsák emelték az egyébként is „feldobott”, jó hangulatot! Köszönjük a megosztott élményt! Örülünk, hogy alkotásait láthattuk, és tiszta szívből gratulálunk!

(Esztergomi István, a kiállítás egyik látogatója)

2014: RETRO KIÁLLÍTÁS ÉS KOVÁCS ISTVÁN FOTÓS KIÁLLÍTÁSA

Retro kiállítás

Retro kiállítás

 

2015: „LAKÓTELEP40”

Lakótelep40

„Lakótelep40”

 

2016: HELYIÉRTÉK – MŰVÉSZETI BARANGOLÁS A ZSÁMBÉKI-MEDENCÉBEN

DSC_8595

Helyiérték kiállítás

„A vidéki élet szépségeivel kellene kezdenem, azt hiszem. Hiszen itt vagyunk, vidéken, ha nem is a világ végén, közel a fővároshoz, de mégis. Annak, aki itt él, mást jelent orvoshoz menni, munkahelyre, iskolába odaérni, beszerezni egy télikabátot.
De mást jelent felébredni, kinézni az ablakon, kiülni a teraszra, ott kortyolni el a kávét. Aki itt él, tudja, mi a gereblyézés, tudja, mi a hólapátolás, tudja, milyen a madarakat lesni, és azt is, milyen elültetni egy fát, és nézni, ahogyan felcseperedik.
Hogy jön ez ide?
Nem is olyan bonyolultan. Erre a hét végére két felkérésem volt.
Az egyik hónapok óta nyomaszt, a dilemma, hogy igen vagy nem, hetek óta nyomja a szívem. A városban nőttem fel, pontosabban a VI. kerületben. A Városliget fái alatt bújócskáztam, a Városligeti tóból fogtam ki a tarajos gőtéket a barátaimmal, télen a Műjégpályán korcsolyáztunk. Most, sok évtizeddel később veszélyben a Liget, veszélyben a százéves fák. Felolvasni hívtak művészbarátaim, fogjunk össze, mentsük meg a Ligetet.
Nehéz megmagyaráznom, miért nem fogadtam el végül a hívást.
Talán mert reménytelennek érzem ezt a harcmodort? Talán mert úgy vélem, a faültetés a legtöbb, amit a fák megmentéséért tehet az ember?
A faültetés előtt pedig a döntés, hogy elhagyja a vízfejet, és egy infrastrukturális szempontból talán kényelmetlenebb, kulturális eseményekben kevésbé gazdag helyre költözik? Hogy lakóhelyül a vidéket választja? A kert, a hegyek, a madarak közelségét – a múzeumok, a színházak, a 6-os villamos közelsége helyett?
Azt hiszem, sokunkat összeköt ez a szemlélet itt. Sokan vagyunk „gyüttmentek”, köztünk sok a művész, a gondolkodó, a faültető, a madárnézegető.
A másik felkérés néhány napja érkezett, vállalnám el a Perbáli búcsú keretében rendezett Helyiérték című kiállítás megnyitását. Igent mondtam. És örömmel.
Aztán tegnap este eljöttem ide, hogy megtekintsem a kiállított munkákat. Igaz, az itt kiállító művészek jórészét személyesen ismerhetem, barátomnak mondhatom, sőt, hirtelenjében arra is rájöttem, többüktől van is munkám – Bangó Aliz kerámiáinak, bekeretezett kályhacsempéjének, Martus Éva egy festményének, Kósa Gabriella egyik szőttesének, Paulovkin Boglárka néhány illusztrált kötetének boldog tulajdonosa lehetek –, mégis szerettem volna a kiállítást egyben befogadni. Örülök, hogy eljöttem.
Az ad hoc jelleggel létrejött kiállítás, ahogy az gyakran előfordul, különös, és gazdag vizuális és lelki értéket hozott létre. Az egymás mellé kerülő tárgyak összhatása – ahogy egy kertben az egymás mellett kihajtó növények – új árnyalatokkal és jelentésekkel gazdagítják a megtekinthető munkákat. Ahogy egy liláskék hortenziabokor látványa más egy fehér rózsatő mellett, mint önmagában. Szemlélődésre késztetnek, gyönyörködtetnek, elmélkedésre hívnak ezek a munkák. Lassításra intenek – hiszen elkészülésüket is a rájuk szánt idő, az elmélyült szemlélődés, a csend előzi meg.
A Zsámbéki-medence képző- és iparművészei nem alkotnak művészcsoportot, mégis a szívemhez olyan közel álló angliai preraffaelitákat, vagy a gödöllői festőiskolát juttatják eszembe. Hiszen munkáikkal óhatatlanul hatnak egymásra, a közös táj, a közös szépségek és problémák egyformán érik őket, sokan közülük ismerik egymás műhelyeit – nem beszélve arról, hogy a Fejér-művészek (talán nem bánják ezt a suta és alkalmi elnevezést…) több generációs művészcsaládja miféle szellemi és lelki közösséget mondhat magáénak. A fent említett két iskola tagjai szintén a gyorsan, a dömpingszerűen gyártott termékekkel szemben a míves, a gonddal, a figyelemmel és szeretettel készülő tárgyak mellett tették le a voksot.
A kiállítás alkotói, a népművészettől az iparművészet és a képzőművészet jól ismert vagy pályájukat épp csak elkezdő tagjai szintén a szeretet, a figyelem, a szemlélődés művészei.
Míg a helytörténeti gyűjteményben megtekinthető gyönyörű viseletek alkotója Szakál Brigitta az autentikus hagyomány őrzője, addig
Hegyaljai Tünde, az Alföldről származó nemezművész a reneszánszát élő technika újragondolója. Szabad és szépséges madarai különösen közel kerültek hozzám.
Szaniszló Tünde szintén a gyapjú szerelmese, selyemnemezei – Ó, hát már a szó is gyönyörű, ez egy költőnek ajándék! Selyemnemez! –, ez a kétnemű anyag filozófiai mélységet hordoznak. Hát ezek szerint lehetséges? Hogy ennyire különnemű anyagok harmóniába kerüljenek egymással? És ennyire könnyedén? Amilyenek ezek a sajátos anyagokból készült ruhadarabok?
Fejér Székely Anna ékszereit már Szabó T. Anna is megverselte. Nem csodálom. A kemény és a puha találkozik ezekben az ékszerekben, akárcsak a selyemnemezben, de ez a távolság fémé és fonalé, másféle. A biblikus üzenetet hordozó Pilinszky-allúziók, a Hal a hálóban-sorozat darabjai lenyűgöztek.
Bangó Aliz munkáiról pedig mit is mondhatnék? Nem egy kiállítását nyitottam már meg, és ha minden úgy alakul, ahogyan szeretnénk, jövőre talán megjelenik a Móra Kiadónál közös könyvünk, a Kályha-kép-regény, a könyv, melyet a csodás hucul kályhacsempék ihlettek. A kályha jelenleg Mezőtúron, a fazekasság fővárosában tekinthető meg, ha arra járnak, nézzenek be feltétlenül!
Paulovkin Boglárka kedves, szeretettel és humorral teli képei igazán csak ízelítők. Ha az ő világát szeretnénk behatóbban megismerni, feltétlenül vegyük kézbe legfrissebb munkáját, a Mészöly Ágnes Ez egy ilyen nap! című könyvét, vagy Kiss Ottó Nagypapa távcsöve, illetve Csillagszedő Márió című gyerekversköteteit! Még inkább kössünk barátságot Rókával és Egérrel, Bogi emblematikus figuráival!
Fejér Gábor, egykorvolt kollégám és fia, Fejér János fotográfiáiról kénytelen vagyok együtt beszélni. Nem azért mert ne lennének egymástól független, autonóm alkotások. Hanem azért, mert elválaszthatatlanok. Ami talán nem meglepő. János műhelyében jártam már, épp ezért lepett meg, hogy most a jól ismert fekete-fehér portrék helyett az élettelen, az ember hiányával tüntető, fájdalmas boszniai tájakat mutatja fel nekünk. Fejér Gábor lipcsei fotográfiái is líraiak. Fekete-fehérségük az igen, igen, nem, nem tisztaságát hordozza, a távolságot, akárcsak Fejér János képei. Azt a távolságot, ami a belátáshoz, a közelkerüléshez elengedhetetlen. A közelkerülés, az emberléptékűvé válás messzeségét.
Kósa Gabriella puritán szőttesei, a hagyomány esszenciájának megtestesítői. A csontfehérre száradt fagyökereket juttatják eszembe, ahogy a használati tárgyakon elhelyezett feliratok is olyan egyszerűséggel szólítják meg a használót, aminek nem lehet ellenállni. A magammal hozott tányéralátét mondata egy egysoros vers: Iszom egy csésze teát – véget vetek a háborúnak. (A szavakat szövés amúgy sem idegen tőlem, hiszen Szószövő vagyok magam is.)
Szemző Beatrix munkái harmóniában Gabi szőtteseivel – letisztult gondolatokat fogalmaznak meg. A strucctojásnyi porszem – a minimal art lényeglátásával fejezi ki, amit egyetlen egyszerű formával el lehet mondani az emberről, helyünkről és önismeretünkről a világban. Annak, hogy óriásnak hisszük magunkat, miközben…! És arról is, hogy minden csupán perspektíva kérdése.
Kocsis Éva filozofikus festményei közül az Öreg hal nem hagyott nyugodni. A talált tárgy, a vízmosta, vízformálta fadarab életre kelése a fénysárga síkban elmélkedésre szólító munka.
Martus Éva két dobozképe szintén a változó perspektívával játszik, tárgyválasztása hétköznapiságával provokál, és nevettet meg, szólít fel őszinteségre.
Kemény Juli és Fejér Máté iker-tanulmányrajzai, a portré és önarckép ismét a nézőpontok, az önismeret kérdéseit vetik fel a nézőben. Weöres Sándor egy verssorát juttatták eszembe: „Ki minek gondol, az vagyok annak…”
A végére hagytam Ádámká-t. Fejér Máté tréningnadrágos faszobrát. Hátborzongató alkotás. Nem hagy nyugodni. A jelenleg is faluban élő eleven modell ellenére a Szépművészeti Múzeumban látható egyiptomi írnokszobor jutott eszembe. Annak statikussága, frontálissága – ám ez a szobor, dinamikusan statikus, eltolja a szimmetriát, és őrzi a megdermedő mozdulatot, ami nem több, nem is visz messzebb, mint egy vállfelvonás – de mi minden van ebben a felvont vállban! Mi mindent őriz és üzen ez a gesztus!
És nem csupán Ádámkából – hanem elsősorban az alkotóból. Mindenekelőtt az egyiptomi írnok alázatosságát.
Ami azt hiszem, minden itt kiállító művész hitvallása lehetne.
Első kötetem nyitóversében épp ezt kíséreltem megfogalmazni.

AZ ÍRNOK
A fáraó mondja tollba verseim,
hű és pontos titkáraként
nem ejtek hibát,
nem vétek
az alázat törvénye ellen
nem lázadok,
erre időm sincs,
sok a feljegyeznivaló,
a szolgálat rövid
és a lapokat tisztázni kell
a vége előtt,
szorgalmas vagyok
és büszke
a feladat
elvégezhető és
nehéz.

A közelmúltban úgy alakult, hogy felmerült, esetleg visszaköltözöm a városba. Aztán a tulipánfa, amit tizenkét éve ültettem, és ma az utcánkban az egyik legmagasabb fa, kivirágzott. Idén először. Hatalmas, kávéscsészényi virágokat hozott. Marasztalt. Azt szeretné, hogy maradjak. Hogy ne menjek innen sehová. Mert ez a hely érték. Értékes emberekkel. Társakkal, művésztársakkal, barátokkal, ismerősökkel. Hiszen idővel mindenki ismerőssé válik. Vigyázzunk erre a helyre! És fogadják szeretettel a Helyiérték című kiállítást!”
(Molnár Krisztina Rita költőnő megnyitó beszéde)

2017: AZ ÓVODA ÉS AZ ISKOLA TÖRTÉNETÉT BEMUTATÓ KIÁLLÍTÁS

„Kedves Perbáliak, Igazgatónők, Polgármester Úr, kedves megjelent Vendégek!
Nagy megtiszteltetés számomra, hogy engem kértek fel a perbáli iskola és óvoda történeti kiállításának megnyitására, hiszen magam nem vagyok perbáli lakos, de évek óta dolgozom a két intézményben, mint pszichológus. Ezzel a kedves felkéréssel tiszteletbeli perbálinak érezhetem magam. Búcsú 2017 (14)
Amikor a hagyomány szerint Napóleon feltette kérdését külügyminiszterének arról, hogy mit tegyen a magyarokkal, Talleyrand báró az azóta klasszikus idézetté vált választ adta:
“Felség! Régi szokásuk a magyaroknak, hogy felnéznek nagyjaikra és büszkék a múltjukra. Vedd el e nép múltját, és azt teszel velük, amit akarsz!”
A gyökértelen emberrel bárki bármit megtehet. A gyökértelen embert gyerekjáték irányítani, manipulálni és akár saját testvérei ellen hangolni. A gyökértelen embernek nincs honnan táplálkoznia, hiszen a növény is, ha elvágják gyökereit: elpusztul. A múlt gyökerei azok, melyek megtarthatnak minket a jelenben, ezáltal biztosítva további fejlődésünket, és értelmet adnak a jövőnknek. Mert ha van mit továbbvinnünk, akkor van értelme annak, hogy mindezt a magunk életével gazdagítva átadhassuk utódainknak. De jó értelemben véve büszkék csak olyan múltra lehetünk, amely valódi kincsekkel és gazdag szellemi örökséggel rendelkezik. A Perbáliaknak pedig van ilyen öröksége! Perbál már a rómaiak idején is lakott terület volt, a mai Perbált a 13. század elején már megemlítik. A török uralom alatt, a falu elnéptelenedett. Viszontagságos századok után a svábok és a szlovákok betelepítésével vált újra életképessé a település. Majd 1744-ben hivatalosan is megalapították Perbál községet. A perbáliak már akkor is fontosnak tartották kultúrájukat, mivel első dolgaik között volt, hogy 1747-ben megalapították a község első iskoláját. 1899-től pedig már óvodája is van a községnek.
Úgy az Kis forrás iskola, mint a Mézeskalács óvoda pedagógiai programjában fontos szerepet tölt be a hagyományok ápolása, továbbadása. Mint külső szakember bátran állíthatom, hogy mindkét intézményben emberileg elkötelezett, szakmailag magas szintű munka folyik. Büszke vagyok, hogy ennek én is része lehetek.
A múlt elfeledtetése, meghamisítása a hatalomgyakorlás régi bevált módszere, sokan próbálkoztak ezzel Napóleon óta is. Szerencsére sikertelenül.
Úgy gondolom, ha a perbáliakon múlik, ez továbbra sem fog sikerülni!
A falu nevében is szeretném megköszönni a szervezőknek, – Fejér-Székely Anna, Kúti Mária, Tankovics Anita és Tóth Anna, hogy segítették megvalósítani a kiállítást. Az anyagok összeállításánál Molnár Zoltán nyugdíjas pedagógus, falukrónikás könyveit is felhasználták, köszönjük Zoli bácsinak!”
(Menyhárt Kata, iskolai pszichológus megnyitó beszéde. Elhangzott 2017. július 29-én, a Plébániakertben)

2018: TÉR/KÉP KIÁLLÍTÁS – SCHWARCZ GYULA TÉRKÉPEI ÉS BLASKÓ TIBOR FOTÓI

Kedves Vendégek, Művészek, kedves Perbáliak!

Nagy szeretettel köszöntök minden megjelentet az idei perbáli Búcsú hagyományos kiállításán.

Ha visszatekintünk az elmúlt évek kiállításaira, akkor ez az idei is szépen illik bele abba a sorba, ami előttünk kirajzolódik. Gondoljunk csak a környék művészeinek  kiállítására, vagy az iskola és óvoda múltját bemutató történeti sétára, amelyek mind tartalmaztak nemcsak a környékhez, hanem konkrétan Perbálhoz kötődő elemeket.

Nincs ez másképp idén sem. Blaskó Tibor és Schwarcz Gyula közös kiállítása is szervesen kötődik falunkhoz. Blaskó Tibor perbáli születésű, itt nőtt fel és egyik legismertebb képe is itt készült a szülőházában a perbáli templomról. De a tárlat az eddigiekhez hasonlóan egy másik érdekes párhuzamot is tartalmaz. Az óvoda és az iskola is együttesen jelent meg tavaly, vagy akár környékbeli művészek kiállítása is együtt alkotott egy egységet, a maga sokszínűségével. Az idei kiállításban is megtalálható ez.bucsu2018

Nem véletlen a kiállítás Tér/kép szóhasználata sem. A kettő együtt alkot egészet. A térképen adott reális képet a fényképek teszik a laikus szemlélők számára is élővé.

Blaskó Tibor és Schwarcz Gyula közös kiállítása komoly alapokra épült. Kettejük kapcsolata egy évtizedet ölel fel és nyugodtan mondhatjuk azt barátságnak. Ahogy a kiállításon is látható az igazi közös pontot a kirándulások, túrázások jelentik. S míg Schwarcz Gyula ilyen túrák folyamán térképet ellenőrizz, vagy épp szerkeszt, addig Blaskó Tibor a hobbijának élve fotókat készít, leginkább tájképeket. A közös munka többségében erdélyi területeken hozta össze őket, de láthatunk töki térkép mellett zsámbéki és perbáli templomról készült képet is.

Engedjék meg, hogy nagy szeretettel ajánljam Önöknek ezt a túrát, amit itt a perbáli plébánia épületében járhatunk most be. Szemünk és képzeletünk a kiállítás megtekintése közben erdélyi, Balaton-felvidéki vagy épp környékbeli tájakon szemlélődhet, szemlélődik avagy épp a szintkülönbségeket vizsgálja. A kiállítás után bátran elmélkedjünk a kiállítás címén is, felfedezve a körülöttünk lévő teret, amelyről pontos rajzot ad nekünk Schwarcz Gyula és annak felénk tárt képében pedig a hétköznapokban is gyönyörködjünk, amiket most idehozott nekünk Blaskó Tibor.

Fogadják szeretettel az idei Búcsú plébánián rendezett kiállítását!

(Benedek Balázs történelem tanár, muzeológus megnyitó beszéde. Elhangzott 2018. július 28-án a Plébánián.)

2018. NOVEMBER: SÖTÉT VIRÁGZÁS – KOCSIS ERIKA KIÁLLÍTÁSA

Ezt a bevezetőt bármivel kezdeném, nem jöhetnék ki rosszul belőle. Attól kezdve, hogy Erit milyennek ismertem meg, hogy művészetében hogyan fejlődött, addig, hogy ma miért tartom fontosnak művészi tetteit, végül ugyanoda jutnék: minden kétséget félresöprő dicsérő szavakhoz. Így akár egy kis sajátos műelemzéssel is kezdhetem, elnézést kérve, hogy a magam szemléletét kényszerítem a tisztelt közönségre Eri egyik, vagyis két hasonló, itt látható festményét nézve.

A méret: kb. 70x100cm, de a pontos számoknak ez esetben nincs jelentősége.

Az alaptéma és talán egyben a megfejtenivaló szüzsé: kapor köteg, de ez is majdnem mindegy.

A technika: krétarajz, de ennek sincs olyan nagy fontossága.

A datálásban csak az a lényeges, hogy a kép egy nehéz évben készült.

A munkamódszert illetően annyit tudok leolvasni a képről, hogy relatíve lassú volt, keresgélő, óvatos, ugyanakkor a legtöbbször ösztönös és belefeledkező.

Az eredeti motiváció alig tisztázott. A képből, akár csak nagyjából is, nehezen silabizálható ki. Háttér-információként annyit lehet tudni róla, hogy a festmény elviselhetetlenül zaklatott, nehéz kilátásokkal és aggodalmakkal, gyötrő várakozással teli lelki állapotban alakult ki. A festés tevékenysége maga volt az, ami a romboló idő elviselését szolgálta valahogy úgy, hogy kilépést jelentett az időből.

Az eredmény: időn és térbeliségen túli káprázatos, örökkévaló lebegés lett. Némileg hasonlóan, mint az absztrakt expresszionisták színmezőin, és fröcskölt felületein, Tóth Menyhért sugárzó fehérein, vagy Veszelszky Béla rezgő képmezőin, de mégis másként. Finomsággal és bonyolítással lassított a kép felfedezhetősége, azaz nehéz a képfelületet áttekinteni. Ám a kaotikusnak tűnő jelrendszer mátrixába derengő, halvány centrumokat ágyazott be a művész. Ezek az én olvasatomban reményt és életet jelentenek.

Mindebből látható, hogy Eri a képeivel első látásra nem könnyíti meg a néző dolgát. Más képein elidegenítő textúrákat, vonásokat épít a kompozíciókba. Az ábrázolást tekintve sokszor a felismerhetőség határán egyensúlyoz. Nézőpontjai gyakran extremitásba hajlanak, amennyiben mikro- és makroszkopikusak egyszerre, vagy különleges fényviszonyokat, szokatlan, alig ismert időpontokban és helyzetekben láttató illúziókat tár elénk. Izgalmas, ritkán tapasztalható térbeliséget teremt. Általában pedig mozgást érzékeltet jól felismerve az univerzum alaptermészetét. Így érzünk festményein kibomlást, áramlást, zuhanást, vagy megtorpanást, áttörést és burjánzást, de sohasem dermedt állandóságot. Színhasználata átlelkesített, sőt minden ecsetvonása is személyes, lélekkel teli. Szimbolikája sejtelmes, talányos. Kísérletező technikai hozzáállása a térbeliséget erősítő kollázs textúráktól a vegyes anyaghasználat más megnyilvánulásaiig tág körben megjelenik. Sokszor a grafikai, a pasztózusan festői, a lazúrosan lebegő, és a reliefszerű eszközöket rétegzi egymásra. Ez a szabad kutató ösztön teszi képfelületeit sok esetben egyenetlenné, ami az egész munkásságot nézve is jellemzőnek tűnhet. Képről képre járva nehéz egyértelműen dekódolható viszonyítási pontokat találnunk, a biztos megértést segítő, a munkásságon átívelő festői akaratot felfedeznünk. Meg kell érteni: itt Titkokat kapunk evidenciák helyett, általános figyelmeztetést, hogy szerények legyünk a világ és benne önmagunk megismerhetőségét illetően, valamint példázatokat a rajtunk is áthullámzó, bennünk is rezgő nagyvilág gyönyörködő, rácsodálkozó, kíváncsian nyitott megfigyelésére.

Ez a tiszteletre méltó szerénység nem csak az egyes képek üzenetében látható, hanem Eri teljes festői pályafutásának felvállalt jellemvonása. Csendesen, egyedül dolgozik, alig mutatja meg valakinek a munkáit. Nem küszködik nagy sikerekért. Szégyenlősen nyilatkozik a rá vonatkozó kérdésekről, ha egyáltalán elhangzanak ilyenek néha. „Csak” dolgozik. Nem tűz ki nagyravágyó célokat, nem összegez, nem érdekli a képzőművészet piaca, nincs véleménynyilvánítási kényszere (szerencsére még akkor sem, ha könyvet ír)… „Csak” figyel és fest. Valahol tudja, hogy ha nem küzd másokkal, akkor is győzhet. Ha nem akar újat teremteni, csak akkor sikerülhet igazán újítóvá válnia. Ha nem ragaszkodik a kérdések megválaszolásához, a válaszok maguktól fogják megtalálni. Tudja, hogy a legnagyobb dolgok csendben születnek.

Legyünk jó nézők! Engedjük magunkat elvarázsolni, hogy Kocsis Erika képei által tapasztaljunk meg egy sötétben is virágzó új, titkos dimenziót!

(Miksa Bálint festőművész megnyitó beszéde. Elhangzott 2018. november 17-én a Plébánián.)

 

Hírek, aktualitások

A BM Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság Gazdasági Ellátó Központ (BM OKF GEK) Kéményseprőipari Tevékenységet Ellátó Igazgatóhelyettesi Szervezet kéményseprő szakmunkásokat és betanított munkásokat keres....

2024.03.04-03.08-ig szabadság miatt dr. Tornáry György helyettesít....

Hirdetések


Közszolgáltatók elérhetőségei és hibabejelentés