Tóth Gyula

Tóth Gyula műhelyében

2007-ben Tóth Gyula fafaragó kapta a Perbálért Érdemérmet. Alkotásai – a Kitelepítési emlékmű, József Attila szobor, ’56-os kopjafa, háromfejű sárkány, Szt. Anna dombormű – díszítik és gazdagítják Perbált. Szívesen tart gyerek foglalkozásokat az Iskolában és a Közösségi Házban. Bárki felkeresheti őt a műhelyében, akinek segítségre, tanácsra van szüksége vagy csak egy kis humorra, jó szóra vágyik.

– Mióta foglalkozik fafaragással, illetve hogyan választotta ezt a hivatást és mit tart fontosnak munkája során?
– Tulajdonképpen mindig is jól rajzoltam, gyerekkoromtól kezdve. Anyai ágon sok tehetség van a családomban, talán a génjeinkben hordozzuk ezt… Igazából katonakoromig nem jutott eszembe, hogy fafaragással foglalkozzak. Aztán ott „unalmamban” először egy papírvágó kést készítettem, amelyet még követett néhány, később pedig már figurákkal kísérleteztem. Hát így kezdődött… Sokáig nem gondoltam arra, hogy eladjam azt, amit készítek; a húgom vitte be néhány munkámat az Eklézsiába, ahol hamar el is keltek. Azóta is üzleti kapcsolatban vagyok velük. Nagyon változatos dolgokat faragok; tulajdonképpen mindent a koporsón kívül, de azt nem is fogok soha. Hogy mi az az „eszmény”, amit fontosnak tartok a hivatásom szempontjából? Először is én nem tartom magamat művésznek, sokkal inkább fafaragó mesternek; ezért ami számomra fontos az leginkább ennek mentén érthető. Az ember ne csináljon giccset, „bóvlit” és ne gyártson selejtet: ez nagyon fontos. Tehát becsületesen dolgozzon, mint ahogyan az életben is él. Az autentikus népművészetet meghatározónak tartom munkám során, de ez egyre inkább kiszorul, nincs rá „piac”.

– Hogyan „viseli” a családja ezt az alkotói életformát? Úgy gondolom sokak számára ma ez a hivatás „különcségnek” hat…
– A családom nagyon türelmesen viseli… és persze nem tartanak épeszűnek. A feleségem néha zsörtölődik, hogy ingyen vagy túl olcsón dolgozom, de amikor látja mások hogyan örülnek a munkáimnak, akkor ő is örül.

– Hogyan látja Ön a saját helyét a faluközösségben?
– Mindenféle értelemben; képletesen és földrajzilag egyaránt a falu szélén érzem magamat. Azt hiszem erről az itt élőket kéne megkérdezni, hogyan látnak engem. Egyszer olvastam egy történetet Anthony de Mellotól. Az újságíró elment egy faluba, ahol a polgármesterről akart cikket írni. Mielőtt vele beszélgetett volna néhány ott élő embertől megkérdezte mi a véleményük róla. Csupa elmarasztaló véleményt hallott. Ezek után a polgármesterrel beszélgetett, majd a végén megkérdezte mennyi fizetést kap. A polgármester ezt válaszolta: „Nem fogadok el érte fizetést, én a megbecsülésért csinálom.” Szóval, néha talán jó lenne tudni mit gondolnak rólam az emberek…

– Az idei évben Ön kapja a Perbálért Érdemérmet. Milyen gondolatai vannak ennek kapcsán?
– Úgy hiányzik ez nekem, mint púp a hátamra… Amellett persze, hogy valóban örülök neki, hiszen nagy elismerésnek tartom. Tulajdonképpen már tavaly nekem szerették volna adni ezt az Érdemérmet, de nem fogadtam el. Idén viszont már nem mondhattam nemet.

Szöveg: Tóth Anna
A beszélgetés 2007-ben készült.