Szilágyi László

Szilágyi László a Perbálért  Érdeméremmel

Szilágyi László a Perbálért Érdeméremmel

Az Érem perbáli oldala
Interjú Szilágyi Lászlóval 

Szilágyi Lászlóval a kalandos gyerekkorról, a forradalomról, a néhai perbáli asztalitenisz csapatról, a Magyar Televízióról, a rendszerváltás utáni közéletről és egy felborult daruról is beszélgettünk. Idén Perbálért Érdemérmet kapott, amin egy kicsit meglepődött.

– Az idei Búcsún Perbálért Érdemérmet kapott. Mit szólt hozzá, amikor tudomást szerzett a díjról?
– Csodálkoztam rajta. Ha évekkel ezelőtt kapom, akkor nem lepett volna meg, de az utóbbi időben alig teszek valamit a községben. Lehet, hogy az keltette fel a figyelmet, hogy néha írok a helyi lapba, és – úgy látszik – ez sokkal nagyobb hatással van a közvéleményre. 

– Szóval akkor meglepődött?
– Egy kicsit. Nézze, elég öreg vagyok már ahhoz, hogy ne lepődjek meg semmin. Szóval, engem már az életemben sok meglepetés ért, úgyhogy edzett vagyok.

– Kalandos – hadd ne mondjam hányatott – gyerekkora volt. Kisgyermekként élte át a II. Világháborút, menekülniük kellett, az édesapját halottnak hitték egy ideig, rokonoknál is nevelkedett… Mindent egybevetve: hogyan emlékszik erre az időszakra?
– Amikor itthon nevelkedtem nekem nagyszerű gyerekkorom volt. A háború után mindenki nyomorult volt, de mi gyerekek ezt nem vettük komolyan. Az utcán szaladgáltunk, bandáztunk, az itt maradt sváb gyerekekkel ugyanúgy, mint a betelepültekkel. Nekem a Wentzel Jancsi volt a legjobb barátom és nagyon sokat jártam hozzájuk. Wentzel néni szerette, ha odamentem, mert anyám velünk sokat foglalkozott otthon, a leckét mindig kikérdezte.
Sokat fociztunk, csatangoltunk a malomtónál; egyszóval szívesen emlékszem ezekre az évekre, kivéve arra, amikor a családomtól távol kellett lennem. A szüleink sokat szenvedtek. Apámnak – miután osztályidegennek számított– nagyon nehéz volt a sora, megbélyegzettek lettünk. Amikor befejeztem itt Perbálon az iskolát – jelessel végeztem -, akkor a szüleim gimnáziumba akartak beíratni, de a helyi tanácselnök nem hagyta ezt jóvá. Ezért inas lettem, műbútorasztalosnak tanultam, de nem szerettem. Újpesten jelölték ki a műhelyemet – „hátha beledöglik” -, napi négy órát utaztam. Mivel nem különösebben szerettem közepesen teljesítettem, a mesterem sem kifejezetten kedvelt, de aztán jött ’56… Decemberben perbáli fiatalokkal megalakítottuk a helyi EPOSZ-t; kulturális- és spotrendezvényeket szerveztünk. 1957. augusztus 20-án, amikor hangosbemondón hirdettek egy rendezvényt, kikapcsoltam Kádár János ünnepi beszédét. Hiába bizonygattam, hogy a dolog nem volt szándékos, a rendőrség provokációnak tartotta és letartóztattak. A Pest megyei Rendőr Kapitányságra szállítottak, megvertek és őrizetbe vettek. Ellenforradalmi cselekményekkel vádoltak, internálással fenyegettek, de végül egy befolyásos szomszéd közbejárására elengedtek. Amikor kiengedtek először nem hazajöttem, hanem kimentem az üzembe és elmondtam mi történt velem. A mesterem az ajtóban fogadott, és amikor megtudta, hogy hol voltam megdöbbent. Onnantól kezdve mindig ötöst adott. Ettől az idős mestertől annak idején elvették a műhelyét…

– Ezután faipari technikumba járt és közben dolgozott…
– Igen, négy évig, miközben az asztalos műhelyben dolgoztam. Fél ötkor végeztem a műhelyben, utána kezdődött az iskola és az éjféli busszal mentem haza. Iszonyú volt; olyan álmos voltam, hogy nem tudtam: dolgoznom kell menni vagy tanulni. Borzasztó nehéz időszak volt ez, de megcsináltam és miután végeztem egy olyan céghez kerültem, ahol szövőgépekhez gyártottak alkatrészeket. Ennél a vállalatnál részlegvezető lettem úgy, hogy fogalmam nem volt a faiparnak erről a területéről. Újra tanulnom kellett – a Soproni Faipari Egyetem jegyzeteit is kikértem – , hogy le ne égjek a társaság előtt. De hál’ Istennek nem kellett sokáig itt maradnom, mert egy véletlen folytán bekerültem a Magyar Televízióhoz. Ez idő tájt már nagyon komolyan foglalkoztam az asztalitenisszel. Én voltam az egyesület mindenese: a szertáros, az asztalállító, az intéző, az edző és a takarító egy személyben, mint egy őrült. Ha az ilyesmit valaki nem csinálja mániákusan, akkor az nem működik. Szóval az asztalitenisz szövetségben megismerkedtem egy bizonyos Bárdos Lászlóval, aki egy részleget vezetett Solymáron; ácsokat irányított és a Televíziónak dolgoztak. Az ő révén kerültem oda. Én pedig örültem, hogy megszabadultam Újpesttől… a TV pedig mégiscsak a közelebbi Szabadság téren volt. Bementem oda – ugye ilyen helyeken mindig kell önéletrajz -, hát én megírtam, tele hazugságokkal. Felvettek, mert Laci bácsi beajánlott. Eleinte kevesebb fizetést kaptam, mert én Újpesten már részlegvezető voltam. A díszletépítészeti csoportban kezdtem dolgozni, akiknek az a dolguk, hogy a díszlettervezők által megálmodott képeket a műhelyek számára műszakilag előkészítsék, legyártassák és a stúdiókba beépítsék. Az én hátteremmel – a műbútorasztalos szakmában szerzett stílusismeretemmel, a faipari technikumban szerzett tudásommal – hamar megtaláltam a helyemet; nagyon érdekelt a szakma. Ennek köszönhetően ’69-től napjainkig én csak olyannal foglalkoztam, amit imádok. Én soha nem mentem be úgy a munkahelyemre, hogy nyűg lett volna, pedig nem volt se éjjel, se nappal, se hétvége, se karácsony, A munkafegyelem egyébként elég laza volt, úgyhogy én egy kicsit kilógtam a sorból, mert szigorúbb fegyelemhez voltam szokva. Sokan dolgoztak ott mindenféle rokoni kapcsolatokat vagy ismeretségeket kihasználva; nem éppen voltak pontosak és bejárósak. Én meg egy fegyelmezett pali voltam, úgyhogy egyre feljebb kerültem a ranglétrán. Először csoport-, majd osztályvezető lettem. Itt is szerencsés voltam, mert Lénárt István volt a főosztályvezetőm, aki egy nagyon bölcs ember volt sokat tanultam tőle. Amikor osztályvezetőnek akartak kinevezni – a párt szervezet a kinevezésemet megtámadta – elmentem hozzá, hogy ezt vonja vissza, mert attól féltem ki fognak rúgni. Akkor is mindenféle jelentéseket írtak rólam. Erre azt válaszolta: „Én se téged akartalak osztályvezetőmnek, de ha ezek ennyire nem akarják, akkor te leszel.”

– 1967-ben vezetésével Asztalitenisz szakosztály alakult itt, Perbálon. 1978-ban az NBI- be jutottak. Kérem, meséljen erről az időszakról!
– A rólam szóló méltatásban hangsúlyosan szerepel az asztalitenisz, pedig végeredményben az én életemben ez csak egy mellékes szál volt. Amíg a Rakusz volt a tsz-elnöke, addig a csapat anyagi háttere biztosítva volt. Imádta az asztaliteniszt és a focit. Az ország minden nagyvárosában megfordultunk; hetente voltak versenyek és négy-öt csapatot kellett indítani, úgyhogy segédedzőink is voltak. Azoknak a gyerekeknek, akik ebben részt vettek ez egy jó szabadidős elfoglaltság volt, játszottak, versenyeztek, eljutottak Magyarország számos pontjára, nyáron pedig az Adrián, Jaltában, Opátiában nyaralhattak. Több száz gyerek járt az egyesületbe, de sajnos tornatermünk nem volt, a Kultúrház pedig versenyek rendezésére nem volt alkalmas. Ezért az akkori Zsámbéki Tanítóképző Főiskola tornatermében tartottunk edzéseket, így zsámbéki és budakeszi gyerekek is jártak az egyesületbe. Szerettem volna, ha Perbálon már ekkor megépülhetett volna egy tornaterem, ezért sokakkal konzultáltam ez ügyben. Többen javasolták, hogy legyek tanácstag, mert így könnyebben célt érhetek, és valóban az lettem egy ciklus erejéig. Sajnos nem sikerült, ez idő alatt csak a tervek készültek el. Így az első szabad önkormányzati választások után az volt az első dolgom, hogy újra felvegyem ezt a szálat. Hál’ Istennek ekkor volt egy akció kormányzati szinten, hogy tornatermeket kell építeni, amit megpályáztunk és meg is nyertünk. Csak addigra már az asztalitenisz csapat régen megszűnt, mert a támogatást megvonták. Annak idején Tatabánya és Győr is átvette volna a csapatot – mert a jogot megszereztük, hogy az NBI-ben játsszunk -, engem alkalmaztak volna, mint hivatásos edzőt, de nem vállaltam, biztosabb állásom volt a TV-nél. 

– Kérem beszéljen a közéleti tevékenységéről!
– Én a családi indíttatásomnál fogva csak ellenzéki lehettem. Mi a fene lehettem volna, amikor úton-útfélen belénk rúgtak. Ha a rendszerváltás előtt ki akartam elégíteni a közéleti ambícióimat, akkor azt a sport révén tudtam megtenni. Úgyhogy amikor ’56-ban a forradalom kitört, én ott voltam, a saját bőrömön éreztem és tapasztaltam annak minden mozzanatát, leheletét. Amit a múlt rendszerben a forradalomról mondtak az egy tömény hazugság volt, de be kell vallanom, hogy amit ma mondanak és tanítanak róla, az sem igaz. Itt van például Nagy Imre szerepe, akit manapság piedesztálra emelnek. Pedig ha megnézzük az előéletét, és a forradalom napjaiban mutatott magatartását, bizony sok minden magyarázatra szorul.
Aztán ’89-ben megkeresett Hahn Endre, hogy ha tízen össze tudnánk állni megalakíthatnánk a Szabad Demokraták Szövetségét itt, Perbálon. Én akkor sok mindent hallottam a TV-ben; a rendszerváltás szele érezhető volt már. Pozsgay Imre először nálunk a televízióban mondta azt, hogy ’56 nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés.
…Szóval, kötélnek álltam és megalakítottuk az SZDSZ-t, engem pedig ügyvivőnek választottak. Miután bejelentettük a megalakulásunkat beterjesztettük az első követelésünket, miszerint a szovjet katona emlékművét, amit állandóan leöntöttek fekete festékkel – még mindig találgatják, hogy ki lehetett az – a sírokkal együtt, tegyék ki a temetőbe. Amikor szavazásra bocsátották mindezt, akkor egy tartózkodással a tanácstagok leszavazták. Aztán a rendszerváltás után az új testület, megint leszavazott azzal, hogy inkább le kell dönteni. Innentől kezdve már egy másik történet, hogy egy új rendszer lelkes aktivistái, a maguk sete-suta módszereivel hogyan is oldották meg ezt a helyzetet.
Idehoztak egy darut, ami felborult, a többtonnás szobor ráesett a teherautóra, hogy még egy utolsó elégtételt vegyen apáink II. világháborús „bűneiért”…
1990-től két cikluson keresztül a község alpolgármestere, ’94 és ’98 között pedig Pest megyei képviselő voltam. Majd miután képviselőnek már nem indultam – ’98 után – 2007-ig voltam Perbál község közalapítványának elnöke. Arra különösen büszke vagyok, hogy elnökségem idején kapott új toronyórát a perbáli templom.

– Azt hiszem fontos megemlítenem ugyanakkor, hogy szintén az Ön elnökségének idején készült el a Hősi Emlékmű környezetének térburkolása és tereprendezési munkálatai, a lakótelepi játszótér környékének parkosítása, a Perbál Sport Club fűtéskorszerűsítése, az iskola és az óvoda kerítése, a Napközi melletti romos kőfal felújítása, valamint korszerű gyógyászati eszközt kapott a fogászati rendelő. 
Az utóbbi időben pedig az írással is foglalkozik. Nagyjából másfél évvel ezelőtt jelent meg a perbáli újságban és a Budakörnyéki Iránytűben egy írása. Azóta rendszeresen közölt cikkeket perbáli témákról, megismertette az olvasókat több perbáli „ismeretlen ismerőssel”. Honnan jött az ötlet, hogy írjon?
– Az első írásom Füstös Mihályt mutatta be, aki osztálytársam volt itt Perbálon, az elemiben; ráadásul vele egy utcában is lakunk. Amikor erre járt mindig elbeszélgettünk, érdeklődtem mit csinál, mivel foglalkozik. Ekkor megmutatta a munkáit és meglepett, ezért írtam róla. Mivel ’56 nagyon izgat engem, több írásom is született olyan perbáliakról, akik ott voltak akkor Budapesten és találkoztam velük. Szívesen látom nyomtatásban az írásaimat és jól esik, ha visszajelzéseket is kapok. De az írás – ugyanúgy, mint az asztalitenisz – csak egy mellékes szál az életemben. Amit igazán szerettem, és a mai napig foglalkozom vele: az a televíziós látvány. 

Szöveg: Tóth Anna

Hírek, aktualitások

MOZGÁS, ÖRÖM ÉS AGYTORNA 50 FELETT – A KÖZÖSSÉGI HÁZBANÁprilistól csütörtökönként 19 órától az aktívabbaknak is! Táncoljunk együtt, hiszen a tánc pozitívan hat testre és lélekre egyaránt. A táncolás öröme kortalan,...

A Pilisi Parkerdő Zártkörűen Működő Részvénytársaság a Magyar Állam képviseletében, az FVM Pest Megyei Kormányhivatal Földművelésügyi Igazgatósága 22.4/12464-4/2010. számú határozatában nyilvántartásba vett Budakeszi-Bud...

Hirdetések