Molnár Zoltán
Molnár Zoltán
Perbál – évről évre
Beszélgetés Molnár Zoltánnal
Molnár Zoltánnal a Krónikaírás tapasztalatairól, a településen lezajlott változásokról, az új nemzedékről, a tervezett helytörténeti kiállításról és a jövőt illető terveiről beszélgettünk.
– Alig akad Perbálon olyan, aki ne ismerné Önt; mégis: kérem mondjon néhány szót magáról, amit fontosnak tart!
– Nem vagyok idevalósi; az Alföldön születtem és negyvenkét éve élek itt Perbálon. Úgyhogy lassan átalakulok „idevaló emberré”. Igyekszem mindenkivel jó viszonyban lenni; talán ennek is köszönhetem, hogy sokan ismernek és néhányan meg is szólítanak. Két gyermekem van, akik dolgoznak. Feleségem sajnos öt évvel ezelőtt meghalt. Negyven évig dolgoztam, mint tanító, ezért sokakat oktattam. Aztán nyugdíjba mentem, szerencsére túléltem azt az időt; most már huszonkettedik éve vagyok nyugdíjban. Hobbijaim közé tartozik az írás, és a múzeumok is érdekelnek. Talán a fiatalok közül sokan nem tudják, hogy volt itt Perbálon egy országos hírű múzeum, ami – többek között – az úttörő szervezet témakörével foglalkozott. Ehhez kapcsolódott, hogy gyűjtöttem a régi használati tárgyakat; annak idején az iskolában is sok ilyen típusú kiállítás volt. Egy ideig ezeket itthon tároltam; sajnos nem szakszerűen. Ezért a Szentendrei Múzeumnak ajánlottam fel a gyűjteményt.
– Mikor határozta el, hogy Perbál krónikájával foglalkozik?
– Hogy egész őszinte legyek nem nekem jutott eszembe, hanem egy 1967-ben – a levéltárak által – kezdeményezett országos mozgalomhoz csatlakoztam ezzel. Létrejött egy krónikaíró szakkör a Budai járásban is, és minden községben megbíztak egy-egy embert, hogy az akkori eseményeket egyszerűen írja le. Én mindjárt az elején bekapcsolódtam és a következő évben már elkészült az első éves krónika Perbál történetéről. Ezt azóta is írom és minden évben elkészítek egy kötetet, ami a község évi történetéről szól. Egy ideig ezért jelképes összeget fizettek, de tizenöt éve már nem, ami miatt sokan abbahagyták. Azok az írásaim, amelyek annak idején elkészültek, a levéltárban vannak és többen felkeresnek emiatt. A helyiek közül is például a tanárnők, óvónők, akiknek a szakdolgozatukhoz van szükségük adatokra. Legutóbb egy hölgy keresett fel, akinek a doktori disszertációjához volt szüksége a krónikára.
– Hogyan gyűjti össze a munkájához szükséges anyagot?
– Annak idején elég keservesen gyűjtöttem össze. Az Országos és az Egyházi Levéltárba is volt kutató igazolványom. Nagyon sok és érdekes adatokat találtam. Az iskola történetének írásakor az Egyházi Levéltárban két különleges adatra bukkantam, amiről azt hiszem az országban – rajtam kívül – nincs senkinek. A tanítóknak ugye van tanmenetük. Én is szereztem egy tanmenetet, csakhogy az 1700-ból, Perbálról való. Egy másik, ami szintén párját ritkítja: 1744-től az összes Perbálon tanító pedagógus neve mind a birtokomban van.
– A levéltárakon kívül, gondolom a helyiekre is támaszkodik a munkája során…
– Hogyne! Szerencsémre, és az ismertségemnek köszönhetően szinte mindenkire, aki valamely intézménnyel, szervezettel kapcsolatban tisztséget tölt be, számíthatok e téren. A krónikák meghatározott sorrendet követnek. Először a község lakóinak életéről írok részletesen, mindezt konkrét adatokkal alátámasztva. Majd ezt követik a községben zajló események majdhogynem napról napra képekkel illusztrálva, amelyeket én készítek. El kell mennem minden fontos eseményre, különben nem tudok semmiről. A krónikában – ezeken kívül – helyet kapnak azok az újságcikkek is, amelyeket Perbálról írtak. Az iskola, az óvoda, és a sportkör történetének is szántam egy-egy kötetet. A sportkörrel kapcsolatosan eszembe jut, hogy annak idején a perbáli focisták közül sokan a Gépállomáson dolgoztak. Amikor mentek haza délután, gyakran beszélgettek a fociról és fogadásokat kötöttek, hogy mikor volt egy-egy focimeccs, annak mennyi volt az eredménye és ki lőtte a gólt. Ott mentek el a házunk mellett, én pedig kint voltam a kertben. Ahhoz, hogy eldőljön a fogadás kihoztam a sportkör történetét, ők pedig elfogadták az írottakat.
– Milyen változásokat figyelt meg, mióta Perbál krónikájával foglalkozik?
– Én annyi változást látok, amennyit a politika hozott. Régi ember lévén nem a politikát figyelem, hanem azt, amit hoz. Szerintem minden politikai rendszer elnyomó: a Horthy, a Rákosi korszak, és a jelenlegi is. De mi az, amit megenged és mi az, amit biztosítani tud? Mi csak azon belül tudunk tevékenykedni, amit az egyre változó rendszerek hoznak. Új szokások jelentek meg a faluban, és sok változás ma már fel sem tűnik. Én például rendszeresen jártam a kútra, ha inni, mosni vagy mosogatni akartunk. Manapság pedig vagyonokat fizetünk ki olyanért, amire régen egy fillért sem költöttünk. A villanyt csak arra használtuk, hogy világítsunk, csatornázás, szemétdíj nem volt, mert azt otthon mind elintéztük. Ma a falvak városiasodnak; ez a változás megfigyelhető nálunk is Perbálon. A földművelés, ami a falvak jellegzetessége volt, egyszerűen eltűnt. Amikor eljött az aratás legénykoromban, se más beszédtéma, se más munka nem volt; akkor mindenki aratott.
Az iskolát is ahhoz igazítottuk, mert emlékszem, hogy szünetet kellett adni csutkaszedésre, mert ha nem adtunk, akkor is elmentek a gyerekek dolgozni. A másik, ami ehhez kapcsolódik és szintén megváltozott: ma a gyerekek csak szórakoznak, régebben legalább fele idejüket munkával töltötték.
– Helytörténeti kiállítás létrehozását tervezik itt a községben. Mit szól ehhez?
– Igen, én is hallottam erről. Korábban már többször szorgalmaztam egy ilyen kiállítás létrehozását, mert nagyszerűnek tartom. Szívesen ajánlok majd fel én is bizonyos tárgyakat a gyűjteményemből.
– Milyen tervei vannak a jövőt illetően?
– Egy ilyen öreg embernek már nem célszerű a jövőt tervezni. Annak örülök, hogyha az eddig vállalt munkámat folytatni tudom, hiszen a Krónika írásához is egyre több segítségre van szükségem. Ezt szerencsére megkapom, amiért köszönettel tartozom. Amíg lépést tudok tartani a fiatalok terveivel, addig minden erőmmel segítem őket.
Szöveg: Tóth Anna
(A cikk a Perbáli Hírmondó 2008. márciusi számában jelent meg.)
