Sallai B. Sándor

Sallai B. Sándor (jobbra) 2014-ben, a perbáli Anna-napi Búcsún

Sallai B. Sándor 2007-ben Perbál Díszpolgára lett. A szentesi születésű, Zsámbékon élő tanító huszonhat évig tanított a perbáli Általános Iskolában, illetve tizenöt évig igazgatta. Emellett népzenéhez való kötődését adta át a fiataloknak évtizedekig; citerát és népi furulyát tanítva. Munkája nyomán máig együtt zenélő csoportok alakultak, mint például a Tücsök citeraegyüttes.
A Díszpolgári címet szerényen fogadta, és így fogalmazott: „Számomra az itt eltöltött huszonhat év nem erőt próbáló tevékenység volt, sokkal inkább szórakozás”.

– Hogyan választotta a pedagógusi pályát és hogyan került Perbálra?

– 1962-ben érettségiztem Szentesen egy nagy múltú, patinás gimnáziumban. Mint sokan érettségi után, én is tanácstalan voltam a tekintetben, hogy mihez is kezdjek. Szerettem volna színész vagy világhírű sportoló lenni. De az életben a véletleneknek nagy szerepe van… Ezekben az években pedagógus hiány volt, ezért fiatalokat kerestek, akik szívesen tanítanának. Először egy évre vettek fel; így indult a pályám és kezdettől fogva nagy örömöm volt benne. Jászberényben levelező tagozaton végeztem a tanítói szakot, ami azért volt érdekes, mert az elméletet akár már másnap kipróbálhattam a gyakorlatban. Persze elég embert próbáló volt éjszaka tanulni és nappal dolgozni, de az ember fiatalon sok mindent kibír… Falun akkoriban összevont osztályok voltak (1. osztálytól 8. osztályig) és nem 45 perces, hanem 22 és fél perces órák. Ezalatt kellett hét osztálynak feladatot adni, egynek tanítani, majd akiknek feladatot adtam, azokkal végül ellenőrizni ezeket. Ekkor tanultam meg, hogy minden feleslegeset száműzzek a munkámból, és csak a lényegre szorítkozzak. Ez az egész pályámat végigkísérte. Aztán megszűntek ezek az összevont osztályok és végleges helyet kellett keresni. Pályázat útján találtam állást; így kerültem 1974-ben Zsámbékra, amelyet szépnek találtam és nagyon kedves volt a fogadtatás.
Úgy gondolom pedagógusként nagyon fontos, hogy az ember megtartsa a frissességét, továbbképezze magát. Szintén levelezőn végeztem el a kémia tanári és népzene tanári szakot. A népzene szeretete a gyerekkoromban gyökerezik, amikor a rokonságból való zenészek bálokon, lagzikon zenéltek. Sokszor hallgattam és egy nagyon erős kötődés alakult ki bennem a népzene iránt. Perbálon a magyar népzenének nem volt hagyománya, én pedig citerát, illetve népi furulyát tanítottam, amely nyomán mai napig együtt zenélő csoportok jöttek létre.
Úgy kerültem Perbálra, hogy Kemenczei Kálmán keresett vezetőt az intézmény élére. Ekkor keresett fel engem és megpróbált rábeszélni, hogy vállaljam el. Én sok minden akartam lenni az életben, de igazgató semmiképp nem. Gondolkodási időt kértem és néhány hétig vívódtam mit is válaszoljak. Végül elvállaltam és egyáltalán nem bántam meg, mert egy nagyon izgalmas és szép szakasza volt az életemnek az a tizenöt év. Szerencsésnek érzem magamat, mert egy nagyon jó gárda segítette a munkámat. Külön kiemelném az akkori két igazgató helyettest, Molnár Zoltánnét és Veresné Szabó Ilonát, akiknek hálával tartozom.

– Melyek azok a meghatározó élmények, amelyek eszébe jutnak, ha visszagondol a pályájára?

– Negyvenöt éves pedagógusi pálya áll mögöttem. Ez alatt hatalmas és hihetetlen nagy változásoknak voltam tanúja a társadalomban, a családokban, a gyerekek között, a faluban,… Ez mostanában közhelynek számít, de valóban így van.
A pályám kezdetén jól érzékelhető volt a feltétel nélküli bizalom, amellyel a pedagógus felé fordult a társadalom. A „néptanítót” keresték meg az emberek ügyes-bajos dolgaikkal; hol hivatalos levelet írtam, hol beteggel mentem orvoshoz.
Egy életen át végigkísérő emlék maradt, amikor tizennyolc-tizenkilenc éves fiatalemberként az idős férfiakkal találkozván nem tudtam soha megelőzni őket a köszöntésben.
Egy másik meghatározó élmény, amikor életem első szülői értekezletét tartottam. Sokat készültem rá és úgy számítottam, hogy legfeljebb tizenöt szülő fog megjelenni. Amikor benyitottam a tanterembe közel hatvan ember tolongott; még az állóhelyeket is elfoglalták. Az egyik idősebb asszony pedig azt mondta, hogy „Olyan ritkán történik valami, ezért jöttünk el; már csak a szórakozás miatt is.” Azt hiszem az elmondottak alapján jól érzékelhető: a tanyavilágban eltöltött évek számomra igen meghatározóak voltak.
Itt Perbálon nagyon sok bizalmat, szeretetet és lelkesedést kaptam. Számomra az itt töltött huszonhat év nem erőt próbáló tevékenység volt, sokkal inkább „szórakozás”. Azt hiszem ez azért van így, mert mindig is szerettem, amit csináltam.

– Idén Ön kapta a Perbál Díszpolgára címet. Milyen érzései vannak ennek kapcsán?

– Hihetetlen nagy megtiszteltetésnek élem meg és megmondom őszintén egyáltalán nem számítottam rá. Sokan vannak a perbáli iskolában, akiktől rengeteget tanultam és felnézek rájuk, mégis én kaptam ezt az elismerő címet. Az ember a saját munkáját természetesnek tartja, talán ezért érzek így. Úgy gondolom, hogy ez az elismerés az egész iskolának szól, azoknak akik nélkül nem tudtam volna így dolgozni. Külön öröm számomra, hogy itt kaptam ezt a díjat, ahol dolgoztam és ebben a faluban, amelyet ennyire szeretek. Ezúton is szeretném megköszönni a perbáliak szeretetét, türelmét és megértését. Nagyon büszkén fogom viselni ezt a címet.

Szöveg: Tóth Anna
A beszélgetés 2007-ben készült.